Arra ébredtem, hogy Heni nevetve rázza a vállam, s kedves gúnnyal kérdi: ­– Ó, maga az az uraság, aki képtelen a repülőn aludni? Ránéztem az órámra, de nemcsak a mutatók igazolták, hogy már reggel van, hanem a Stewardess érkezése is, aki a reggelit osztogatta, s feltette minden repülőút legsablonosabb kérdését: Coffee or Tea?

- Coffee – nyögtem ki az alvástól még félig bódultan, s reméltem, a koffein majd valahogy visszahoz az élők világába. Letették elénk a tálcát a vajjal, dzsemmel, zsömlével, egy dobozkában kis csirkés salátával, s én azonnal rávetettem magam. Bezzeg Heni csak tologatta a villájával a csirkehúsokat, talán ha két falatot evett.

- Mi van, Drágám? Nem vagy éhes vagy nem ízlik? – kérdeztem teli szájjal.

- Semmi, csak kicsit émelygek, nincs étvágyam, semmi különös mondta, majd újbóli kérdésemre megnyugtatott, hogy semmi baja, biztos nem beteg – szép is lett volna, ha épp most dönti le egy vírus a lábáról –, ne aggódjak.

Mire befejeztem a reggelit és összeszedték a tálcákat, már ki is gyulladt a felirat, hogy öveket becsatolni, s maga Karayoglu kapitány jelentette be, hogy megkezdtük az ereszkedést, fél óra múlva leszállunk a főváros, Victoria repülőterén. Henivel izgatottan bámultunk kifelé az ablakon, de szinte az utolsó pillanatig csak az óceán valószínűtlenül kék vizét láttuk, aztán hirtelen a sziget fölé értünk, s mire háromig tudtunk volna számolni, repülőnk földet ért a kifutó betoncsíkján.

Azt hiszem, minden repülőn utazó tudja, ezek a legnehezebb percek. A gép már áll a földön, de az ajtókat még nem nyitják ki, mindenki feláll, várja, hogy végre kinyissák az ajtókat és kiszállhasson. Ilyenkor az ember leszedi a csomagtartóból a kézipoggyászát, bekapcsolja a mobilját, és jobb híján küld az otthoniaknak egy sms-t: „Sziasztok, minden oké, rendben megérkeztünk!”. Amire általában ugyanilyen sablonos válasz érkezik: „Remek, érezzétek magatokat nagyon jól!”.

Végül aztán csak kiengedtek minket a gép gyomrából, az útlevél-ellenőrzésen is baj nélkül túljutottunk, s hála Istennek a bőröndjeink is hibátlanul megérkeztek. Mikor kiléptünk az aprócska repülőtér várócsarnokába, rövid keresgélés után megtaláltuk azt az indiai külsejű fiút, aki a kezében egy „Mr. and Mrs. Milan” feliratú táblával ácsorgott. Nyilván megzavarta a helyieket, hogy mi magyarok fordítva írjuk a kereszt- és vezeténevünket, mint a világ túlnyomó többsége.

Azt hittük, autóval visz el minket a prospektus szerint 17 kilométerre lévő tengerparti bungalow-telepre, de a parkolóban egy tuc-tuc, egy kis háromkerekű moped várt ránk. Mi a hátsó, nyitott platós részére ültünk le, szemben egymással, ide rakta fel a csomagjainkat is, ő maga meg valahogy bepréselte magát a roppant szűk fedett vezetőülésbe, s vidáman pöfögve nekiindultunk...

​

🌴🌴🌴🌴🌴

​

Az érkezés napját még pihenéssel töltöttük, de már másnap nekivágtunk felfedezni a szigetet. Henivel abban maradtunk, hogy a kéthetes nyaralás első felében turistáskodunk, megnézünk minden fontos látnivalót, és a második hetet szánjuk a tökéletes pihenésre. Ennek megfelelően tényleg hat fárasztó nap volt mögöttünk, de azt hiszem, bátran elmondhattuk, hogy Seychelles-szakértőkké váltunk. Előző este, a vacsoránál még megvitattuk, kinek mi volt a legnagyobb élménye. Én a Hindu templomra szavaztam a victoriai városnézésen, Heni meg a teknőssimogatós kirándulásra.

Ezen a napon viszont reggel óta a hófehér homokos, csodálatos pálmafákkal pöttyözött tengerparton hevertünk a nyugágyainkon.

Ennél tökéletesebb már nem is lehetne, gondoltam, miközben kortyoltam egyet a koktélomba. Meseszép tengerpart, fantasztikus kényelem és álmaim nője mellettem. Mi másra is vágyhatna még egy magamfajta férfiember?!