személyre szóló novella

új szolgáltatás!

2021. február 24.

Személyre szóló novella? Hogy mik vannak! 

A szituációban ábrázolt karikatúrához hasonlóan a személyre szóló novella is némi rátok vagy az ünnepeltre jellemző részletek elárulása után az író kreativitásával fűszerezve kerül elkészítésre. Ne aggódjatok, a szerző nem én vagyok, hanem egy valódi szakmabeli, Szekeres Tamás újságíró. 
Korábbi megrendelőm, Milán az ő és felesége történetének részleteit osztotta meg, ezekből született 

"Egy megvalósult álom" című novella, melyet itt most Veletek is megosztok. 

hogyan működik?

Milán a következő információkat ismertette az íróval: feleségével való megismerkedésük majd összeköltözésük időpontját, szakmájukat, közös macskájuk és annak befogadásának történetét, felesége imádott, új autójának leírását, hobbijaikat, utazásaik helyszíneit és végül a covid miatt húzódó, régóta vágyott seychelles-szigeteki tervüket. Ebből gyúrt emberünk egy történetet, mely, szintén hasonlatosan a karikatúrához, az elkészült mű megmutatását követően még módosítható a megrendelő részéről. Így, hogy már mindent tudtok, szeretettel ajánlom figyelmetekbe az elkészült alkotást:

IMG_2782.JPG

Egy megvalósult álom

Hú, hát erre a felszállásra Karayoglu kapitány nem nagyon lehet büszke, gondoltam, miután a gyomromban kicsit engedett a görcs, és Heni szorítása sem volt már olyan erős, mintha satuba szorították volna a kezem. Isztambulban ugyan tényleg pocsék volt az idő – sokkal rosszabb, mint öt órával korábban, a ferihegyi induláskor –, de a Boing 737-esnek azért ennyire mégsem kellett volna rángatni és rázkódni, komolyan mondom, voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, legalább együtt halunk meg.

- Tudod, Milán, szólalt meg ebben a pillanatban, még mindig halálsápadtan Heni, volt amikor arra gondoltam, legalább együtt halunk meg. Aztán viszont az jutott eszembe, mi lesz akkor Naranccsal és Zsuzsával...

 

Ezen magamban hangosan felnevettem – igen, igen, tudok ilyet is: magamban mosolyogni, vigyorogni és harsányan röhögni –, mert egyikért sem kell különösebben aggódni. Zsuzsa ugyanis már 11 éves nagylány, nem szorul Heni védelmére. Elsősorban azért, mert a rézvörös Zsuzsa nem egy indiánlány, hanem egy Suzuki Swift, s biztos vagyok benne, hogy ha velünk történne valami, akkor sem hullajtana értünk bánatában egyetlen olajcseppet sem. Narancs, Heni fehér-vörös cicája kicsit más eset, mert imád a feleségem ölében aludni, de azért valljuk be, a szomszédnál is – aki az utazásaink idején vigyáz rá – pompásan érzi magát, az ő kisfiuk, Döncike meg egyenesen imádja, szerintem boldog lenne, ha kényszerből megörökölnék.

cicaaaaa.JPG

Eltelt félóra, mire úgy-ahogy túljutottunk a felszállás sokkján, s nagyon bíztam abban, hogy a hátralévő bő hét óra már nyugalmas lesz, s kisimult idegekkel szállhatunk le álmaink földjén, a Seychelle szigeteken. Mondjuk ott, ha hinni lehet az utazási adatokat felsoroló stewardessnek, márciusi nyár vár ránk, 30 fok körüli hőmérséklettel, annak pedig még odahaza néztem utána, hogy az Indiai óceánba sem fogunk belefagyni, az is 28-30 fok körüli.

 

- Drágám, próbálok egy kicsit aludni, nem akarsz addig Te az ablakhoz ülni? – mondta az én kis feleségem, de nem éltem a nagyvonalú ajánlatával, hiszen éjjel kettőkor sok izgalmas nem lehet odakint, főleg, hogy szinte végig vagy sivatag vagy tenger felett repülünk.

 

- Köszönöm, maradj csak, Kicsim, én majd elfoglalom magam valamivel, tudod, hogy repülőn képtelen vagyok aludni.

 

Heni bólintott, adott egy puszit az orromra, s olyan gyorsan elbólintott, hogy Pandacsöki Boborján is büszke lehetett volna hasonló produktumra.

 

Miután így magamra maradtam (a másik oldalamon egy török hortyogott, aki ahogy elfoglalta a helyét, beájult, így kimaradt a felszállás utáni izgalmakból), azon merengtem, hogy mióta is terveztük ezt az utazást. Ha jól emlékszem, már nem sokkal a megismerkedésünk után, úgy tizenegy-tizenkét évvel ezelőtt egyszer megbeszéltük, hogy mindkettőknek nagy álma egyszer egy igazi trópusi paradicsomban strandolni, valahol az Indiai- vagy a Csendes-óceán közepén.


Persze akkoriban talán még gondolni sem mertük, hogy egyszer ezt valóban megengedhetjük magunknak, boldogok voltunk, ha az előszezonban eljutottunk valamelyik kevésbé felkapott görög nyaralóhelyre. De amikor Heni már bedolgozta magát a saleses szakmába, s nekem is kezdett jobban menni zenei producerként, elhatároztuk, most már jöhet az álomnyaralás. Némi tanakodás és hezitálás után döntöttünk végül a Seychelle-szigetek mellett, s ha az átkozott Covid-járvány miatt kétszer halasztanunk is kellett az utazást, most harmadszorra, ha Karayoglu kapitány is úgy akarja, valóra válik, amit olyan régóta tervezgettünk.

Arra ébredtem, hogy Heni nevetve rázza a vállam, s kedves gúnnyal kérdi: ­– Ó, maga az az uraság, aki képtelen a repülőn aludni? Ránéztem az órámra, de nemcsak a mutatók igazolták, hogy már reggel van, hanem a Stewardess érkezése is, aki a reggelit osztogatta, s feltette minden repülőút legsablonosabb kérdését: Coffee or Tea?

 

- Coffee – nyögtem ki az alvástól még félig bódultan, s reméltem, a koffein majd valahogy visszahoz az élők világába. Letették elénk a tálcát a vajjal, dzsemmel, zsömlével, egy dobozkában kis csirkés salátával, s én azonnal rávetettem magam. Bezzeg Heni csak tologatta a villájával a csirkehúsokat, talán ha két falatot evett.


- Mi van, Drágám? Nem vagy éhes vagy nem ízlik? – kérdeztem teli szájjal.


- Semmi, csak kicsit émelygek, nincs étvágyam, semmi különös mondta, majd újbóli kérdésemre megnyugtatott, hogy semmi baja, biztos nem beteg – szép is lett volna, ha épp most dönti le egy vírus a lábáról –, ne aggódjak.

 

Mire befejeztem a reggelit és összeszedték a tálcákat, már ki is gyulladt a felirat, hogy öveket becsatolni, s maga Karayoglu kapitány jelentette be, hogy megkezdtük az ereszkedést, fél óra múlva leszállunk a főváros, Victoria repülőterén. Henivel izgatottan bámultunk kifelé az ablakon, de szinte az utolsó pillanatig csak az óceán valószínűtlenül kék vizét láttuk, aztán hirtelen a sziget fölé értünk, s mire háromig tudtunk volna számolni, repülőnk földet ért a kifutó betoncsíkján.


Azt hiszem, minden repülőn utazó tudja, ezek a legnehezebb percek. A gép már áll a földön, de az ajtókat még nem nyitják ki, mindenki feláll, várja, hogy végre kinyissák az ajtókat és kiszállhasson. Ilyenkor az ember leszedi a csomagtartóból a kézipoggyászát, bekapcsolja a mobilját, és jobb híján küld az otthoniaknak egy sms-t: „Sziasztok, minden oké, rendben megérkeztünk!”. Amire általában ugyanilyen sablonos válasz érkezik: „Remek, érezzétek magatokat nagyon jól!”.


Végül aztán csak kiengedtek minket a gép gyomrából, az útlevél-ellenőrzésen is baj nélkül túljutottunk, s hála Istennek a bőröndjeink is hibátlanul megérkeztek. Mikor kiléptünk az aprócska repülőtér várócsarnokába, rövid keresgélés után megtaláltuk azt az indiai külsejű fiút, aki a kezében egy „Mr. and Mrs. Milan” feliratú táblával ácsorgott. Nyilván megzavarta a helyieket, hogy mi magyarok fordítva írjuk a kereszt- és vezeténevünket, mint a világ túlnyomó többsége.


Azt hittük, autóval visz el minket a prospektus szerint 17 kilométerre lévő tengerparti bungalow-telepre, de a parkolóban egy tuc-tuc, egy kis háromkerekű moped várt ránk. Mi a hátsó, nyitott platós részére ültünk le, szemben egymással, ide rakta fel a csomagjainkat is, ő maga meg valahogy bepréselte magát a roppant szűk fedett vezetőülésbe, s vidáman pöfögve nekiindultunk...

🌴🌴🌴🌴🌴

Az érkezés napját még pihenéssel töltöttük, de már másnap nekivágtunk felfedezni a szigetet. Henivel abban maradtunk, hogy a kéthetes nyaralás első felében turistáskodunk, megnézünk minden fontos látnivalót, és a második hetet szánjuk a tökéletes pihenésre. Ennek megfelelően tényleg hat fárasztó nap volt mögöttünk, de azt hiszem, bátran elmondhattuk, hogy Seychelles-szakértőkké váltunk. Előző este, a vacsoránál még megvitattuk, kinek mi volt a legnagyobb élménye. Én a Hindu templomra szavaztam a victoriai városnézésen, Heni meg a teknőssimogatós kirándulásra.


Ezen a napon viszont reggel óta a hófehér homokos, csodálatos pálmafákkal pöttyözött tengerparton hevertünk a nyugágyainkon.


Ennél tökéletesebb már nem is lehetne, gondoltam, miközben kortyoltam egyet a koktélomba. Meseszép tengerpart, fantasztikus kényelem és álmaim nője mellettem. Mi másra is vágyhatna még egy magamfajta férfiember?!

Vojtek Milan kivagas.jpg

- Tudod, Heni, azt hiszem, hibáztam, amikor öt évvel ezelőtt megkértem a kezed!

 

- Micsoda? – kérdezte Heni kikerekedett szemmel.

 

- Várj, pontosabb lenne ezzel a szórenddel: Hibáztam, amikor öt évvel ezelőtt kértem meg a kezed.

 

- Még mindig nem értem – válaszolta, és hangjában most már nemcsak meglepetést, de idegességet is éreztem, ezért nevetve elmagyaráztam neki, mire gondolok.

 

- Tudod, ez a hely annyira csodálatos, hogy az lett volna az igazi, ha ide még csak szerelmespárként érkezünk. És mondjuk itt és most hirtelen féltérdre ereszkednék előtted, a hátizsákomból elővennék egy kis dobozt, felnyitnám, és a benne lapuló gyűrűt eléd tartva tenném fel a sorsdöntő kérdést: „Heni, leszel a feleségem?”

 

- Az én Drágám erre, „de bolond vagy” felkiáltással felnevetett, átölelt, s szájon csókolt. Aztán szemmel láthatóan elgondolkodott, szinte láttam, ahogy a fogaskerekek kattognak abban a szép kis fejében.

 

- Tudod, Milán, ez valóban csodálatos meglepetés lett volna. Viszont nekem van egy olyan meglepetésem, amit nem csak a képzelet szült – mondta az én szerelmem, amitől most nekem kerekedett el a szemem.

 

- Micsoda? Azonnal tudni akarom! – kíváncsiskodtam, de azzal lohasztott le, hogy pár órát még legyek türelemmel, addig maradjon titok. Mit ne mondjak, ezzel csak olajat öntött a tűzre. Akár a nyugágyamban pihentem, akár az óceánban hűsöltem, csak ezen pörgött az agyam, ahogy Petőfi mondaná: „...jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat”.

 

Már túl voltunk az ebéden is, amikor egyszer csak azt láttam, hogy az én drágám felugrik a nyugágyból, hevesen integet, majd rögvest ezután egy ismerős hang ütötte meg a fülem:

­Henikém, Milán, de jó hogy megvagytok – kiabálta egy nő, s meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, mi a meglepetés: az én drága anyósomék jöttek utánunk a Földgolyó másik felére.

 

Bevallom, ebben a pillanatban egyetlen dologra tudtam csak gondolni: azonnal kell még egy Long Island Iced Tea-t rendelnem...

IMG_3007_edited_edited.jpg
Közös (a legfrissebb) - talán a legjo

Érdekel a lehetőség? Vedd fel Velem a kapcsolatot Facebookon vagy a hello@szofikarikatura.hu-n!

Szofi